Harry
Minden érzelmem próbáltam palástolni, akárhányszor a közelembe került Ava. Viszont szánalmasan elbuktam minden egyes alkalommal. Ahányszor belenéztem szikrázó zöld szempárjaiba, szívem eszeveszett mozgásba kezdett, dübörgött és kiakart szakadni helyéről. A régi érzelmeim, amiket azt hittem sikeresen eltemettem most újra feléledtek ezzel megkérdőjelezve saját magamat is. Kiszerettem én valaha is ebből a lányból? A válasz nagyon egyszerű volt. Soha! Elmém éveken keresztül becsapta szívemet, de elég volt egyetlen találkozás is arra, hogy rájöjjek az igazságra. Az eltelt időszakban egy rémálomban éltem, most viszont itt van mellettem, a nevemet viseli. Persze tudom milyen körülmények között került ismét mellém, kényszerítenem kellett arra, hogy a feleségem legyen egy ostoba szerződés miatt. De mi van, ha az a papír kellett ahhoz, hogy újra enyém legyen ez a lány? Ha kell felhasználok minden eszközt arra, hogy magam mellett tartsam, és nem fogok megriadni egyetlen akadálytól sem. Minél jobban elakartam felejteni, most annál jobban megakarom szerezni. Azt akarom, hogy csakis az enyém legyen... Bízom benne, hogy szívünk annyi szenvedés és vágy után végre révbe ér.
Szórakozottan figyeltem az előttem ülő lányt, aki idegesen lapozgatta a magazinját. Ismét megleptem az itthonlétemmel, viszont most semmilyen hátsószándékom sem volt. A média rám szállt, valamint a kapcsolatunkra, ezért is maradtam itthon. Nem volt kedvem az újabb és újabb kérdésekhez, amik azt taglalják, hogy érdek kapcsolat van csak közöttünk. Pedig ha tudnák, hogy az elején tényleg annak indult.
- A média kikészít - dőltem hátra a kanapé támlájának fejemet hátravetve. - Szinte ki sem tudok mozdulni semmilyen nyilvános helyre, mert egyből ott vannak a hiénák.
- Hiénák? - vonta fel a szemöldökét, de nem pillantott rám egyetlen egy percre sem az újságból. Érdeklődve figyeltem szemeit, amik a sorok között cikáztak. Észrevétlenül álltam fel helyemről, majd szó szerint mellé huppantam ezzel megugrasztva őt.
- A fotósokra és riporterekre gondoltam - pillantottam le a kezében tartott újságra. - Nocsak, netalán ez a hülye cikk miatt vagy ennyire ideges? - kérdeztem komolyan, amint elolvastam a rólam szóló újabb pletykát, amit egy modellel való viszonyomról írnak. Sosem értettem honnan és kitől szedik ezt a sok sületlenséget, egyszer sem jelentem meg sehol ezzel a lánnyal. Sőt, bátran merem állítani, hogy alig két percre találkozhattam vele egyszer egy rendezvényen. De a sok amatőr mindenre kapó újságíró máris többet lát bele a dolgokba.
- Én...nem... - dadogott zavartan és igyekezett kerülni a pillantásom.
- Figyelj Ava, ez mind hazugság - hajoltam hozzá közelebb. - Ne aggódj, mostanában nem volt egyetlen egy szaftos sztorijuk sem rólam, ezért ki kellett találniuk valamit.
- Értem, ha nem gond megyek és átöltözöm. El kell mennem húgomhoz a kórházba - pattant fel mellőlem, de mielőtt elfuthatott volna ahogyan szokta, ujjaimat csuklója köré fontam és visszahúztam mellém.
- Elmegyek veled - mosolyogtam a lányra akinek arca lefehéredett másodpercek alatt. - Úgyis olyan régen láttam már.
- Nem kell, Harry - rázta nemlegesen fejét. - Biztos rengeteg dolgod van hiába maradtál itthon. Elintézem egyedül.
- Öltözz! - utasítottam. - Ha megfelel 20 perc múlva indulhatunk.
- Felesleges vitáznom veled, igaz? - sóhajtott megadóan, mire széles mosolyt ölt arcom. - Esküszöm még egyszer megölsz valakit azzal a mosollyal.
- Szóval, akkor te is veszélyben érzed magad?
- Állj le Styles - nevetett feszengve. - Már nem hat rám - bizonygatta miközben felállt és a szobája felé sietett.
- Majd meglátjuk Mrs. Styles - kiabáltam utána nevetve.
Ahhoz képest, hogy régen általában órákig készülődött, most meglepett azzal, hogy hamarabb elkészült mint én. Míg én a csizmám húztam fel, addigra ő már apró táskáját fogta magához és az ajtófélnek dőlve várt arra, hogy elkészüljek.
- Régen láttalak már öltöny nélkül - mondta kérdő tekintetem láttán. Amióta enyém a vállalat mindig ügyletem arra, hogy a megfelelő öltözetben lássanak, vagyis csak az öltöny jöhetett szóba. Most viszont egy egyszerű fekete nadrág volt rajtam fehér pólóval, felette pedig egy szintén fekete cipzáros pulóvert viseltem. Őszintén nem is figyeltem mit veszek fel, gondolatim inkább akörül forogtak, hogy ismét eltölthetek egy délután Avával.
- Tudtommal a kórházhoz nem kell kiöltözni - húztam csizmámra a nadrágom ezzel végre elkészülve. - Néha lazíthatok egy kicsit én is.
- Ez jobban a te stílusod - motyogta az ajtón kifele menet.
- Tetszik, mi?
- Ne szállj el magadtól - tolta vigyorgó arcomba tenyerét. - Csak régebben mindig így járkáltál, én azt szoktam meg, nem pedig a pingvinként feszengő éned.
- Nem feszengek úgy - vágtam grimaszba arcom.
- Ó, dehogynem - nevetése édes dallamként csenget fülemnek. Oly rég hallottam már ajkai közül önfeledt örömét.
- Amúgy a húgod jobban van? - próbáltam beszélgetést kezdeményezni amikor már pár perce csendben ültünk az autóban.
- Mondjuk inkább úgy, hogy javul - tördelte ujjait idegesen. - A leukémia súlyos betegség.
- De megvolt a csontvelő átültetés és szervezete elfogadta a húgod csontvelőjét, ez már egy jó jel - biztattam mosolyogva.
- Még hosszú út van a felépülésig. Bármi baj megtörténhet még, és amennyire szerencsétlen a családom történni is fog valami.
- Mindig a rossz oldalát nézed a dolgoknak Ava - szabad kezemet combján pihenő kezére tettem és összekulcsoltam ujjainkat. Meglepve pillantott szemeimre, de tekintetem visszavezettem az útra. - Próbálj meg pozitívan gondolkodni, de ha bármi baj is történne a legjobb orvosokat fogadjuk fel.
- Nem neked kellene ezeket intézned, hanem az én családomnak - húzta el kezét majd összefonta karjait mellkasa előtt. - A szüleim dolga lett volna, hogy pénzüket a megfelelő helyen tartsák. Nekik kellett volna gondoskodniuk a gyerekük kezeléséről. Erre mit tettek? Eljátszották az összes vagyonunk, engem pedig arra kényszerítettek, hogy a pénzedért cserébe hozzád menjek, csakhogy ők újra pompában élhessenek.
- Biztos vagyok benne, hogyha nem rólam lett volna szó nem kényszerítenek - morogtam.
- Kételkedem ebben - sóhajtott. - A pénz elvette az eszüket, egyáltalán nem érdekli őket a gyerekeik élete. Nagy ívben letojják, hogy boldogok vagyunk e vagy sem...
- Boldog leszel - vágtam szavába ingerülten, ujjaim pedig erősen markolták a kormányt. Zavart, hogy még mindig így gondolkodik rólunk, még mindig csak a játékszert látja magában, pedig számomra egyáltalán nem az.
- Már rég elfelejtettem milyen boldognak lenni Harry. Ezzel az állkapcsolattal pedig nem leszek előrébb.
- Csak bízz bennem - feleltem egyszerűen. Zavartan pislogott szemeimet fürkészve hátha kitudja olvasni szemeimből a mondatomra a válaszokat. Nem szólt semmi, felesleges lett volna. Amíg együtt voltunk megtanulta, hogyha a bizalmát kérem, akkor mindent megteszek azért, hogy be is tartsam szavam. Többféleképpen értelmezhette mondatom, de szívem mélyen remélem, hogy arra gondolt amire én is. Együtt kell boldognak lennünk...
***
Túlságosan ismerősek voltak a rideg fehér falak, amik körbevették a kórház minden szegeltét. Amikor megismertem Avát, rendszeresen jártam el a lánnyal erre a helyre. Sajnos húga akkoriba is eléggé beteges volt, sőt talán állapota rosszabb lehetett a jelenleginél. Tudom, hogy nem könnyű legyőzni ezt a fajta betegséget, de Cleo erős kislány, elképesztő akarattal és önbizalommal. Mikor ránézek húgára, mintha Avát látnám ennyi idősen. Jelleme egy az egyben olyan mint nővéréjé.
Idegesen toporgott Ava testvére ajtaja előtt, kezét többször is ráhelyezte, majd elvette a kilincsről. Hezitálása aggodalommal töltött el, hiszen napok óta arra várt, hogy láthassa a csöppnyi lányt. Tudtam, hogy bűntudata van amiért elhanyagolta miattam, felemésztette saját magát holott engem lehetett csakis okolni mindezért.
Hatalmas tenyeremet az övéire illesztettem, mire meglepetten kapta tekintetét arcomra. Se szó se beszéd nélkül nyomtam le a kilincset, ezzel a lányt majdnem belökve az ajtón. Karjaimat dereka köré fontam, így megtartva testét. Szorosan húztam magamhoz teljesen mellkasomnak feszülve. Éreztem szapora lélegzetvételét egész testemen, amitől borzongás futott végig gerincemen. Hihetetlen volt számomra, hogy képes egyetlen levegővétellel megbolondítani egyes érzékszerveim.
Halk kacaj vonta figyelmem el tökéletes testéről. Fejemet a hang irányába fordítottam, majd egy felettébb mosolygós arccal találtam szembe magam. Apró testét mozgásra késztette és szinte pillanatok alatt termett karjaimba a kislány. Csodálkozva öleltem körbe Cleo-t egy karommal, míg másikkal még mindig nővérét tartottam.
- Harry - kiabálta kacagva Cleo arcát pedig mellkasomra fúrta. Meglepődtem közvetlen viselkedésén hiszen évek óta nem találkoztuk.
- Szia tökmag - tenyeremet feje búbjára raktam, majd óvatosan végigsimítottam kissé ritka tincsei között. Próbáltam felvenni mosolygós álarcom, de valószínű tervem kudarcba fulladhatott, mert Cleo arcán mosolya elhalványult. Nem akartam kimutatni mennyire is fáj őt így látni, ennyire kiszolgáltatottnak. Ő nem ezt a sorsot érdemli, neki is a többi társához hasonlóan kellene élnie. Az ő életében most a vidámságnak, játékoknak és szabadságnak kellene első számúnak lenni, nem pedig egy rettentően ijesztő kórházban tengetni gyermeki napjait.
- Olyan lányos lettél - halkan nevetett, ahogyan apró ujjait fürtjeim közé vezette és meghúzott pár göndörebb szálat.
- Lányos? - vontam fel a szemöldököm játékosan. - Ilyet nem mondunk egy fiúra, Cleo.
- De hát ez az igazság - tárta szét kicsi karjait nevetve miközben elengedett. - A fiúknak nincsen hosszú hajuk!
- Akkor én kivétel vagyok a temérdek fiú közül - húztam ki magam büszkén, majd elkaptam a nevető kislányt és ölelésembe vontam. - De azért még így is én vagyok az első szerelmed , igaz?
- Ühüm - bólogatott megszeppenve és még mindig csodálkozva húzogatta ujjait tincseim között.
Felnéztem ennek a szépségnek a nővérére, akinek arcán csodás mosoly jelent meg. Szemei csillogtak vigyora alatt, ahogyan engem és húgát figyelte. Oly régóta akartam ezt az arckifejezést, és valójában azt hittem sohasem fogom már látni.
- Hogy érzed magad Tündérem? - guggolt le ő is mellém és karjaimban levő hercegnőt átvette sajátjába.
- A doktornéni azt mondta hamarosan hazamehetek.
- Valóban? Annyira örülök - húzta magához óvatosan. - Anyáék voltak már ma bent?
- Nem - szomorodott el, majd hátat fordított nekünk és az ágyához sétált. Felálltunk mi is helyünkről és ágya mellé telepedtünk le, egy-egy székre. - Nagyon sok dolguk van mostanában. Van mikor napokig nem jönnek, és Colett-et sem engedik be hozzám. Ava - tekintett könnyes szemekkel nővérére aki azonnal mellé ült és átölelte. -, mi van, ha már nem szeret senki?
- Ne mondj ilyen butaságokat kis szívem - korholta enyhén húgát. - Mind nagyon szeretünk, főleg én és Colett. Nekem te vagy az én angyalom, és nagyon, de nagyon imádlak.
- Jobban szeretsz mint Harryt? - szipogta, de kérdése hallatán mindketten megfeszültünk. Ava ujjai megálltak testvére fejének simogatásában, míg bennem a levegő is bent rekedt. Cleo mindig is herceg és hercegnőnek tekintet minket, akik igaz szerelemben élnek.
- Nem, mivel te a húgom vagy, Harry pedig a férjem. Az ember sohasem szeret senkit sem jobban a saját vérénél - és ebben igaza volt. Szeretem teljes szívemből ezt a nőt, de szeretetem családom iránt erősebb, főleg Gemma iránt.
- Olyan furcsa ez a férj szó - tűnődött el a kislány és mintha előző hisztijét elfelejtette volna. - Az mit jelent?
Ava kérlelően rám nézett, gondolhattam volna, hogy képtelen húgának hazudni ezért nekem kell helyette.
- Tudod mikor két ember szereti egymást és összeházasodnak, akkor hívják őket úgy, hogy férj és feleség - próbáltam menteni a menthetőt.
- Akkor volt csillogó fehér ruhád - csillant fel a kislány szeme és Avára szegezte őket.
- Nem, nem volt - nevetett a lány, és ölébe ültette a kis beteget. - Ilyenre nem volt időnk.
- De azt mondtad régebben, hogy te vagy Harry hercegnője ami azt jelenti, hogy olyan ruhának kellett volna rajtad lenni - Ava arca pipacs vörös lett amint meghallotta ezen szavakat. Belőlem vulkán szerűen robbant ki a nevetés, de sajnos nem tombolhattam ki magam, mivel Szépségem gyilkos pillantásokkal illetett.
- Ez nem vicces Styles - morogta orra alatt. - Sőt, tőled sem szép hallgatózni.
- Nem hallgatóztam, csak meghallottam - vont vállat Cleo.
- Megálltál az ajtóm előtt és meghallottad, mi?
- Nem tehetek róla hogy Louis olyan hangosan nevetett. Kíváncsi lettem - tűnődött el apró ujjait száján doboltatva.
- Ezt te Louis-nak mondtad? - kaptam szám elé kezem kérdésem közben, hogy visszatartsam nevetésem.
Mielőtt még válaszolhatott volna a lány, halk kopogásra lettünk figyelmesek, majd amint nyitódott az ajtó Ava szülei léptek be a helységebe. Megszeppenve figyeltem szüleire, miközben ők is megilletődve néztek idilli helyzetünkre. John volt az ki megtette az első lépést eme kellemetlen helyzet feloldásában, amikor elém sétált és kezét nyújtotta felém.
- Helló, Harry - köszörülte meg torkát.
- Helló - biccentettem majd Ava felé fordultam, aki időközben lerakta testvérét az ágyra és lágy csókot nyomott homlokára.
- Nem is zavarunk titeket - intett aprót fejével az ajtó felé nekem, én pedig engedelmesen követtem utasítását.
- Kislányom, maradjatok nyugodtan - kérlelte édesanyja, de a lány minden izmával megfeszült Caroline közelsége miatt.
- Nem lehet - rázta nemlegesen fejét. - Harry-nek sok dolga van még, majd találkozunk.
- Sok dolgom? - suttogtam fülébe amint mellé értem. Apró sóhaj szakadt fel tüdejében ahogyan rám emelte bánatosan csillogó zöld szemeit, amiktől egyből megértettem hazugsága okát. Avának fájt, ahogyan a szülei viselkedtek vele az elmúlt pár hónapban. Sosem mutatta ki felém, de tudtam, hogy rettentően neheztel rájuk amiért ráerőltették a velem kötött házasságot.
***
Túlságosan ismerősek voltak a rideg fehér falak, amik körbevették a kórház minden szegeltét. Amikor megismertem Avát, rendszeresen jártam el a lánnyal erre a helyre. Sajnos húga akkoriba is eléggé beteges volt, sőt talán állapota rosszabb lehetett a jelenleginél. Tudom, hogy nem könnyű legyőzni ezt a fajta betegséget, de Cleo erős kislány, elképesztő akarattal és önbizalommal. Mikor ránézek húgára, mintha Avát látnám ennyi idősen. Jelleme egy az egyben olyan mint nővéréjé.
Idegesen toporgott Ava testvére ajtaja előtt, kezét többször is ráhelyezte, majd elvette a kilincsről. Hezitálása aggodalommal töltött el, hiszen napok óta arra várt, hogy láthassa a csöppnyi lányt. Tudtam, hogy bűntudata van amiért elhanyagolta miattam, felemésztette saját magát holott engem lehetett csakis okolni mindezért.
Hatalmas tenyeremet az övéire illesztettem, mire meglepetten kapta tekintetét arcomra. Se szó se beszéd nélkül nyomtam le a kilincset, ezzel a lányt majdnem belökve az ajtón. Karjaimat dereka köré fontam, így megtartva testét. Szorosan húztam magamhoz teljesen mellkasomnak feszülve. Éreztem szapora lélegzetvételét egész testemen, amitől borzongás futott végig gerincemen. Hihetetlen volt számomra, hogy képes egyetlen levegővétellel megbolondítani egyes érzékszerveim.
Halk kacaj vonta figyelmem el tökéletes testéről. Fejemet a hang irányába fordítottam, majd egy felettébb mosolygós arccal találtam szembe magam. Apró testét mozgásra késztette és szinte pillanatok alatt termett karjaimba a kislány. Csodálkozva öleltem körbe Cleo-t egy karommal, míg másikkal még mindig nővérét tartottam.
- Harry - kiabálta kacagva Cleo arcát pedig mellkasomra fúrta. Meglepődtem közvetlen viselkedésén hiszen évek óta nem találkoztuk.
- Szia tökmag - tenyeremet feje búbjára raktam, majd óvatosan végigsimítottam kissé ritka tincsei között. Próbáltam felvenni mosolygós álarcom, de valószínű tervem kudarcba fulladhatott, mert Cleo arcán mosolya elhalványult. Nem akartam kimutatni mennyire is fáj őt így látni, ennyire kiszolgáltatottnak. Ő nem ezt a sorsot érdemli, neki is a többi társához hasonlóan kellene élnie. Az ő életében most a vidámságnak, játékoknak és szabadságnak kellene első számúnak lenni, nem pedig egy rettentően ijesztő kórházban tengetni gyermeki napjait.
- Olyan lányos lettél - halkan nevetett, ahogyan apró ujjait fürtjeim közé vezette és meghúzott pár göndörebb szálat.
- Lányos? - vontam fel a szemöldököm játékosan. - Ilyet nem mondunk egy fiúra, Cleo.
- De hát ez az igazság - tárta szét kicsi karjait nevetve miközben elengedett. - A fiúknak nincsen hosszú hajuk!
- Akkor én kivétel vagyok a temérdek fiú közül - húztam ki magam büszkén, majd elkaptam a nevető kislányt és ölelésembe vontam. - De azért még így is én vagyok az első szerelmed , igaz?
- Ühüm - bólogatott megszeppenve és még mindig csodálkozva húzogatta ujjait tincseim között.
Felnéztem ennek a szépségnek a nővérére, akinek arcán csodás mosoly jelent meg. Szemei csillogtak vigyora alatt, ahogyan engem és húgát figyelte. Oly régóta akartam ezt az arckifejezést, és valójában azt hittem sohasem fogom már látni.
- Hogy érzed magad Tündérem? - guggolt le ő is mellém és karjaimban levő hercegnőt átvette sajátjába.
- A doktornéni azt mondta hamarosan hazamehetek.
- Valóban? Annyira örülök - húzta magához óvatosan. - Anyáék voltak már ma bent?
- Nem - szomorodott el, majd hátat fordított nekünk és az ágyához sétált. Felálltunk mi is helyünkről és ágya mellé telepedtünk le, egy-egy székre. - Nagyon sok dolguk van mostanában. Van mikor napokig nem jönnek, és Colett-et sem engedik be hozzám. Ava - tekintett könnyes szemekkel nővérére aki azonnal mellé ült és átölelte. -, mi van, ha már nem szeret senki?
- Ne mondj ilyen butaságokat kis szívem - korholta enyhén húgát. - Mind nagyon szeretünk, főleg én és Colett. Nekem te vagy az én angyalom, és nagyon, de nagyon imádlak.
- Jobban szeretsz mint Harryt? - szipogta, de kérdése hallatán mindketten megfeszültünk. Ava ujjai megálltak testvére fejének simogatásában, míg bennem a levegő is bent rekedt. Cleo mindig is herceg és hercegnőnek tekintet minket, akik igaz szerelemben élnek.
- Nem, mivel te a húgom vagy, Harry pedig a férjem. Az ember sohasem szeret senkit sem jobban a saját vérénél - és ebben igaza volt. Szeretem teljes szívemből ezt a nőt, de szeretetem családom iránt erősebb, főleg Gemma iránt.
- Olyan furcsa ez a férj szó - tűnődött el a kislány és mintha előző hisztijét elfelejtette volna. - Az mit jelent?
Ava kérlelően rám nézett, gondolhattam volna, hogy képtelen húgának hazudni ezért nekem kell helyette.
- Tudod mikor két ember szereti egymást és összeházasodnak, akkor hívják őket úgy, hogy férj és feleség - próbáltam menteni a menthetőt.
- Akkor volt csillogó fehér ruhád - csillant fel a kislány szeme és Avára szegezte őket.
- Nem, nem volt - nevetett a lány, és ölébe ültette a kis beteget. - Ilyenre nem volt időnk.
- De azt mondtad régebben, hogy te vagy Harry hercegnője ami azt jelenti, hogy olyan ruhának kellett volna rajtad lenni - Ava arca pipacs vörös lett amint meghallotta ezen szavakat. Belőlem vulkán szerűen robbant ki a nevetés, de sajnos nem tombolhattam ki magam, mivel Szépségem gyilkos pillantásokkal illetett.
- Ez nem vicces Styles - morogta orra alatt. - Sőt, tőled sem szép hallgatózni.
- Nem hallgatóztam, csak meghallottam - vont vállat Cleo.
- Megálltál az ajtóm előtt és meghallottad, mi?
- Nem tehetek róla hogy Louis olyan hangosan nevetett. Kíváncsi lettem - tűnődött el apró ujjait száján doboltatva.
- Ezt te Louis-nak mondtad? - kaptam szám elé kezem kérdésem közben, hogy visszatartsam nevetésem.
Mielőtt még válaszolhatott volna a lány, halk kopogásra lettünk figyelmesek, majd amint nyitódott az ajtó Ava szülei léptek be a helységebe. Megszeppenve figyeltem szüleire, miközben ők is megilletődve néztek idilli helyzetünkre. John volt az ki megtette az első lépést eme kellemetlen helyzet feloldásában, amikor elém sétált és kezét nyújtotta felém.
- Helló, Harry - köszörülte meg torkát.
- Helló - biccentettem majd Ava felé fordultam, aki időközben lerakta testvérét az ágyra és lágy csókot nyomott homlokára.
- Nem is zavarunk titeket - intett aprót fejével az ajtó felé nekem, én pedig engedelmesen követtem utasítását.
- Kislányom, maradjatok nyugodtan - kérlelte édesanyja, de a lány minden izmával megfeszült Caroline közelsége miatt.
- Nem lehet - rázta nemlegesen fejét. - Harry-nek sok dolga van még, majd találkozunk.
- Sok dolgom? - suttogtam fülébe amint mellé értem. Apró sóhaj szakadt fel tüdejében ahogyan rám emelte bánatosan csillogó zöld szemeit, amiktől egyből megértettem hazugsága okát. Avának fájt, ahogyan a szülei viselkedtek vele az elmúlt pár hónapban. Sosem mutatta ki felém, de tudtam, hogy rettentően neheztel rájuk amiért ráerőltették a velem kötött házasságot.
- Remélem hétvégén ti is megjelentek a közös családi ebéden! - szólt még utánunk Caroline. Ava reménykedve nézett szemeimbe hátha rábír arra, hogy ellenkezzek szülei akarata ellen, de nem tettem meg. Szükségem volt arra a pár órára, hogy bizonyítani tudjak mindkettőnk családjának. Szeretem ezt a lányt, és bármi is fog történni a közeljövőben, nem fogom elengedni. Biztos talapzatra akarom állítani a kapcsolatunk ahhoz, hogy a szerződés lejárta után is magaménak tudjam.
Már csak az eszközöket kell megtalálnom annak érdekében, hogy felolvasszam a lány szívét...